Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.09.15

A kézzel fogható szeretet

3-an.jpgEngedjék meg nekem az olvasók, hogy ezekben a percekben elfogult lehessek írásomban. Nem tudom megtenni, nem tehetem meg, hogy könnyek nélkül írjak egy olyan jelenségről, olyan érzelemről, mint a családon belüli szeretet.

Most már több, mint tíz éves tereptapasztalatom nyomán azt gondoltam: a családok elgépiesedtek, el- és kiveszett a szeretet. A szeretet – tulajdonképpen – megvásárolható árucikké vált, anyagi javakban mérik egy család sikerességét és összetartozását. A közösségi oldalakon nagy hangon hirdetett szeretet és szerelem valójában otthoni vak komondort jelent a legtöbbször.

Szeretet sehol.

Valahogyan, valami módon, valamikor függővé vált a családon belüli szeretet az összes, egyéb körülménytől, de főként az anyagi boldogulástól.

Én pedig csak szívtam, és szívtam magamba a keserűséget, a kínt, a reménytelenséget azoknál a családoknál, akikhez megérkeztem. Hogy miről beszélek, azt minden szociális területen dolgozó ember tudja, mert ismeri. A magunkba szívott, felénk áradó, tőlünk megváltást váró negatív érzelmek igen hamar burnouthoz vezethetnek. Ha letagadjuk, is így van ez.

Ezekkel a tapasztalatokkal, miket, mint mázsás súlyt cipelek magammal, érkeztem meg egy lakodalomba. Belépéskor az ismert ideges vibrálás fogadott, mely az emberek feje fölött tapintható volt, és fájdalmasan gondoltam arra: ismét megtörténik. Újabb negatív tapasztalattal lehetek gazdagabb, és ismét meggyőződhetek arról, hogy a szeretet képessége már végleg kihalt az emberiségből.

Majd megérkezett az anyakönyvvezető (később megtudtam, ő volt a stresszor, mert jó alaposan késett), felállt a díszsorfal, kivont karddal, és én elsírtam magam. Néztem a menyasszonyt, és az őt kísérő ÖrömApát. Így, csupa nagybetűvel. Az ÖrömApáról sugárzott a büszkeség, ahogyan a lányát az anyakönyvvezető elé vezette. Kemény szeretet volt az övé, éreztem, hogy megingathatatlan. A menyasszony szeméből kiolvasható volt, hogy nem fél az apjától, hogy büszke az apjára, hogy örül annak, hogy az apja meghatódik. Együtt léptek, és bár nem hallottam, de éreztem, hogy együtt dobban a szívük is.

Sírtam, mint egy gyerek.

A násznép kicsit furcsán nézett rám, amikor a megható anyakönyvvezetői beszéd alatt folyamatosan fújtam az orrom, de nem tudtam abbahagyni a sírást. Olyan apát láttam, akitől nem retteg a családja, akit imádnak a gyermekei, és imád a felesége is. Aki büszke a gyermekeire, és büszke a feleségére is, a több évtizedet felölelő házasságában. Ne gondoljátok azt, hogy a menyasszony az egyetlen lánya az apának, mert két lánya, és egy fia van. Mégis, bármelyik gyermekével beszélt is, az a gyermek azt érezhette: ő van a középpontban, az apja csak rá figyel. Ő az egyetlen.

Katartikus élmény volt. Láttam egy Apát, aki figyelt arra, hogy ne könnyezzen, mert egy férfi nem sír. De nem úgy mutatta meg keménységét, hogy rettegjen tőle a családja, hanem a mindent átölelő, óvó, féltő szeretetét hagyta, hogy lássák. Mások is. Büszkén kihúzva magát adta át lánya kezét vejének, aki némán, de ugyanazzal a büszkeséggel vette át, amivel megkapta azt tőle. Egyszerűen tudtam: ez a férfi ugyanolyan apává és férjjé fog válni, mint az apósa. Mert ő is kemény. De asszonyának kezével a kezében gyöngédség és szerelem áradt a szeméből, miközben büszke tartása egy pillanatig sem illant el.

Nem előre megírt forgatókönyv volt. Hanem a szeretet, a valódi szeretet jelenléte.

Nem hittem el.

Hogy rendezzem soraimat, ettől a perctől kezdve már nem a menyasszonyt figyeltem, hanem egy pici hercegkisasszonyt, aki még menni sem tudott. Az Anyukája a szertartás ideje alatt próbálta elaltatni – mert alvásidő volt. Anyának pedig előrébb való volt a gyermeke szükséglete, mint az, hogy mit gondolhatnak minderről mások. És én, ismeretlenül is nagyon büszke voltam rá ezért. Plédből csavart bébihordozóban vigyázta a pici testét, ringatta, és alig hallhatóan suttogott hozzá. Békés, felemelő látvány voltak ők: Anya és Gyermeke. Őket nézve könnyeim felszáradni kezdtek, amikor a pici keze kinyúlt a bébihordozóból, és megsimogatta Anya arcát. Ösztönös mozdulat volt, újra rám tört a sírás. Ebből a pici babából a gyermekek minden feltétel nélküli szeretete, mellyel szülei felé fordul, sugárzott. Felüdülés volt olyan gyermekkel találkozni, aki nemhogy nem retteg az érintéstől, hanem adja, és kéri is a szülőtől.

Közben, ahogyan ezt a mozdulatot néztem, fél másodperc alatt, mintegy haldokló előtt élete összes emléke, pillanatképek suhantak el lelki szemeim előtt, ahol gyermekek által szüleiktől szerzett és elszenvedett sérüléseket láttam. Fájt, nagyon fájt – ugyanakkor a baba által az anyjának adott szeretete ugyanolyan rövid idő alatt feledtetett is minden eddigi keserű tapasztalatot.

Tudtam, hogy van még remény.

Mert a szeretet él. Létezik. Pulzál.

És minden gyermekben újra és újra újjászületik. Ha mi, felnőttek nem törjük ki ezt a képességet belőlük.

Végre sikerült rendezni soraimat, viszonylag kulturált benyomást igyekezvén kelteni, beléptünk az étterembe, ahol szintén kellemes meglepetés fogadott. Azt gondoltam első ránézésre, hogy esküvőszervező készítette elő a helységet, ám tévedtem. Az ÖrömAnya keze és szíve ott volt mindenütt. Még arra is odafigyelt, hogy az ültetési rendben viszonylag azonos érdeklődési körű emberek üljenek egymás mellé, még abban az esetben is, ha nem is ismerik egymást. A tányér mellett pedig, igényes kézimunka meglepetés esküvői csomagocska fogadott.

Ennél a pontnál adtam fel az összes, akkor már egyébként is alig létező fenntartásomat, hiszen, hinnem kellett a saját szememnek: ez a család nemcsak egymást, de a családtól véridegen embereket is feltétel nélkül szereti. Odafigyelnek mindenkire. És ebben nem fáradnak el.

A táncparkettre eleinte, mint elérhetetlen álomra tekintettem, és míg a többiek táncoltak, figyelni kezdtem a gyermekeket. A szemem előtt bontakozott ki a kis Virághintő Lány, és a Gyűrűket Őrző Fiú szerelme. Olyanok voltak, mint a nagyok. Mivel külön asztalnál ültek, csak lopva pillantgattak egymás felé, gondosan ügyelve arra, nehogy szüleik észrevegyék (gondolták ők). Vacsora után aztán megjött a bátorság is. A kislány felállt az asztaltól, egy alig látható fejmozdulattal jelezte a fiúnak, hogy ő most ki fog menni, és elindult. A fiú követte, mintegy véletlenül. A fiú anyukája nézett fia után, szája szegletében egy mindent-értek, ámde felettébb büszke mosollyal. 

Aztán szédülés határra jutottam, mert hol bejöttek, hol kimenetek (nem győztem forgatni a fejem), az idő előrehaladtával pedig már egyszerre jöttek-mentek – minden feltűnés nélkül. Azután a Kis Virághintő Lány elkeseredetten bújt nagymamája ölébe. Kiderült, a Gyűrűk Őrzője nem meri felkérni táncolni.

Mit tett a két Anyuka? Azt várná az ember, hogy nevetnek gyermekeiken és érzelmeiken, felnőttesen legyintve minderre. Ám ők nem ezt tették. Komolyan véve gyermekeik érzelmi felindulását, igyekeztek az egyik felet megnyugtatni, a másik felet bátorítani, és sikerült táncra bírni az ifjú szerelmeseket. Majd robbant a bomba. A Gyűrűk Őrzője közölte Anyával, hogy ő márpedig sehová sem megy, és semmit sem tesz a Virághintő Lány nélkül. Virághintő Lány pedig elfáradt, így Apa óvón karjába emelte, és kisétált vele a lakodalmas forgatagból. Virághintő Lány elaludt.

Felemelő látvány volt egyébként. Magas, erős, tetovált Apa, karjaiban elpilledt kislányával. Olyan óvatosan mentek ki a teremből, hogy véletlenül sem értek hozzájuk a táncoló párok. Nem a táncosok figyeltek erre oda. Hanem a közhiedelem által egyébként semmibe sem nézett tetovált férfi. Aki abban a pillanatban Apa volt. Tetoválástól, és a hozzá tartozó tévhitrendszertől függetlenül.

Visszatérnék a vacsorához, és az ÖrömSzülőkhöz egy picit, hogy érzékeltessem a kettejüket körülvevő szeretetet. ÖrömAnya, még a vacsorát megelőző ültetésnél, több irányban is gondoskodott minden egyes vendég jólétéről és jó érzéséről. Ott volt mindenütt, beszélgetett mindenkivel. Az összeismertetések olyannyira jól sikerültek, hogy a friss beszélgetőpartnerek tulajdonképpen nem is érzékelték, hogy ÖrömAnya már másik asztalnál, vagy éppen kinn van a még csellengő vendégeknél. Majd leültek ők is, egymás mellé. Halkan beszélgettek, majd ÖrömApa megsimogatta ÖrömAnya hátát, nem zavartatva magát attól, mit gondolnak erről az emberek. Álszent világunkban egy férfitól ez igen bátor tett, főleg, ha arra gondolunk, hogy az ÖrömSzülők általában csak egymással nem foglalkoznak a lakodalmakon. Mármint ott, ahol nincs igazi szeretet.

Itt viszont volt. És ÖrömAnya szemében hálával nézett férjére, szavak nélkül köszönve meg a gyengéd mozdulatot. ÖrömAnya annyi mindenre figyelt, hogy felsorolni sok volna. De egy valamit nagyon feltűnően tett meg: babázott a gyermekeivel, és ugyanúgy babázott a férjével is. Tyúkanyóként létezett, minden porcikájában. Egyformán osztotta a szeretetet és odafigyelést minden családtagjának, megkülönböztetés nélkül. Ritka becses női-anyai tulajdonság, és, sajnos, napjainkra kiveszőben van társadalmunkból. Ettől olyan értékes, ha találkozik ezzel a jelenséggel az ember.

Számomra egy felüdülés volt, figyelni mások családjaikra irányított szeretetét.

Még két momentumot kiemelnék, szintén a szeretet megnyilvánulását leírva. Az Ifjú Férj úgy a menyasszony-, mint a menyecske táncnál mutatta meg igazán, mit rejt a zord, erős külső. Figyelte Ifjú Asszonykáját, hagyta, hogy a Vőfély levezényelje az Ara vendégekkel ropandó táncát. Amint észrevette, hogy Asszonykája fárad, átvette a táncot, majd a körülöttük állóknak feje apró mozdulatával jelezte, hogy hajrá, körtánc van! …. Nem szöktette, nem rángatta, nem villogott a férfiúi erővel, mert óvta és vigyázta Asszonyát – akinek, mint később megtudtam: beteg a lába. Születésétől fogva, egy ritka betegség folytán.

Nem vettük észre. A Menyasszony, később Ifjú Asszony nem síránkozott, nem panaszkodott, nem mondta, hogy fáj. Mindenkire odafigyelt, mindenkire mosolygott, de az Ifjú Férj tudta. Ránézett, és tudta, hogy az adott pillanatban pihenésre van szüksége. Nem feltűnően, de gondoskodott arról, hogy a vendégek elől észrevétlenül bár, mégis vigyázhasson Asszonyára.

Amit láttam, az nem volt más, mint a feltétel nélküli odaadás. Amikor életünk párja fontosabb az adott pillanatban, a mi pillanatunkban, mint mi vagyunk, saját magunk számára. Egy élmény volt számomra, hogy amit a szemében akkor láttam, amikor átvette apósától Asszonya kezét, engedte, hogy láthassam megvalósulni is.

Ilyeténképpen feltöltődve a mindenhonnan áradó szeretettől, végül hazafelé indultunk. Kezemben egy tálca sütivel, amit az Ifjú Asszonyka helyezett oda. Kilépve az étterem ajtaján, elköszöntünk az ÖrömSzülőktől, megköszönve a szíves vendéglátást, és ezt az élményt, amit kaphattunk tőlük, általuk, velük. ÖrömAnya elnézést kért azért, mert nem ő gondoskodott számunkra a búcsúsütiről. Majd megkérdezte: Ki figyelt oda erre?

Mondtam, hogy az Ifjú Asszonyka, mikor elköszöntünk tőle.

Nem szólt semmit, és alig észrevehetően kihúzta magát. Az arca …. Az arca pedig ezer szónál többet mondott. Fáradt volt, és nagyon büszke. A szeméből szinte ki tudtam olvasni: Az Én Gyermekem! ….

És amíg így tudunk gondolni, tekinteni egymásra, ahogyan ez a család is teszi, tudom, hogy a szeretet nem halt meg.

A szeretet él. És engednünk kell a szabad áramlásának.

Eszter és Ákos!

Köszönöm nektek, hogy részese lehettem egy röpke időre a közöttetek lévő kapocsnak, és erős kötődésnek. Köszönöm, hogy visszaadtátok a hitemet.

S hogy gyermek mennyire szeretheti szülőjét, erről szól az Ifjú Asszonyka verse:

"Van hely, hol minden széken

Nevetve ültem egykoron.

S tipegő léptem, gügyögésem

Mosolyt rajzolt az arcokon.

Van ház, ahova tartozom,

S bár más otthonban élek,

Tihozzátok, ha elmegyek, mindig HAZAtérek.

A szüleimet eléggé meg nem áldhatom,

Ha százszor élek is, adósságom le nem róhatom."

4-en.jpg