Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.09.17

Ha tanácstalan a Nevelési Tanácsadó ...

a-szakvelemeny-megfelelosegi-kriteriumai.jpgA Nevelési Tanácsadó Szolgálatok, országos szinten igen jelentős túlterheltséggel küzdenek. Számuk kevés, az általuk alkalmazott szakemberek száma még kevesebb. A gyermekpszichológusok körében is elkezdődött a megélhetésért való küzdelem, több, jeles szakember is távozott az országból. Igen ám, csakhogy ennek a gazdasági helyzetnek következményei vannak a családokra nézve.

A Nevelési Tanácsadó Szolgálatok szakemberek által igyekeznek segítséget nyújtani a szülők számára, a gondolkodási-viselkedési zavarokkal élő gyermekek nevelési nehézségeinek áthidalásában. Ehhez a tevékenységhez gyermekpszichológus szakembereket alkalmaznak, akiknek általában van klinikai gyakorlati tapasztalatuk. Csakhogy a megélhetési elvándorlás ténye azt is magával hozta, hogy a Nevelési Tanácsadók által alkalmazandó gyermekpszichológusok száma az elégséges létszám alá csökkent. Minek következtében a nagymértékű létszámhiányt igyekeznek akár klinikai gyakorlati tapasztalat nélküli gyermekpszichológusokkal is feltölteni.

Érthető a segítő szándék.

De a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miért?

Gyakorlati tapasztalat nélkül, bár első osztályú elméleti szaktudásuk van, a gondolkodásukban zavart gyermekek által generált, sok esetben éles élethelyzetekben (értsd: élet-halál kérdésben, ha a gyermek pl. családon belüli bántalmazó), nem képesek segítséget nyújtani a szülőknek abban, hogyan kezeljék a tudatában zárt, pszichéjében sérült gyermekeket – verés nélkül. Mivel segítséget nyújtani, így nevelési tanácsot adni nem tudnak, folyamatos Jelentést készítenek az iskola, illetve gyámhivatal felé, annak vonatkozásában, hogy az adott gyermek gondolkodásával semmi probléma nincs, a viselkedési zavarait a szülők szigorú szabályrendszere okozza.

Ez számukra kézenfekvő, a szülő pedig az ártatlanságát bizonyítani, így a Tanácsadó álláspontjának ellentmondani nem tud. Lehetetlen. Mert a Tanácsadó a „szakember”. Még akkor is, ha neki magának - a gyakorlati tapasztalat hiányán túl - nincs gyermeke, így fogalma nem lehet a gyakorlati nevelési nehézségek mibenlétéről, és a tankönyveken túlmenő valóságáról.

(Jelentés akkor is készül, ha a szülő önként kéri a Nevelési Tanácsadó segítségét, mert a gondolkodási-viselkedési zavaros gyermek büntető-, illetve szabálysértési eljárásba keveredett már, vagy jól érzékelhetően, előre láthatóan előtte áll. Ha a szülő védelmet szeretne a gyermekének, megelőző lépésként felkeresi a Nevelési Tanácsadó Szolgálatot. Ha pedig már bűncselekmény-, vagy szabálysértés elkövetésén is túl van már a gyermek, a gyámügy hivatalból eleve bevonódik.)

Ugyanakkor, ha védelembe vétel keretében írják elő a nevelési tanácsadó bevonását a gyermeknevelésbe, és a „tanácsadó” a szakmai gyakorlat hiányában kialakult, tanult tehetetlensége folytán olyan „szakvéleményt” állít ki, mely tartalma szerint a gyermeknek gondolkodási problémája nincs, a szülők hozzáállásával van baj, akkor a gyermeket a védelembe vételi eljárásban azonnal ki is emelik a családból.

És a kókler mossa kezeit – a probléma megszűnt.

Ezen túlmenően az is nagy gond, hogy ha valóban jó szakember dolgozik a Nevelési Tanácsadó Szolgálatnál, ő olyannyira túlterhelt, hogy a gyermekek pszichoterápiáját nem képes hatékonyan biztosítani. Lévén, annyi a várakozó gyermek, és olyan kevés számú szakember van már a rendszerben, hogy jó, ha havonta egy alkalommal tud a pszichológus beszélgetni a gyermekkel. Ez pedig egy, vagy több trauma feloldása esetében nagyon, de nagyon kevés. Ily módon egyáltalán nem hatékony.

Az ilyen feloldó terápiás beszélgetésekre nagy számban a családon belüli erőszakot elszenvedő, a súlyos fokban elhanyagolt, illetve a PAS gyermekeknek van szüksége, akiket a bíróságok egyik napról a másikra helyeznek át a tőlük addigra teljesen elidegenített szülőhöz, vagy éppen idegenhez, illetve, emelnek be a rendszerbe. Ezt a tényt a gyermekek sem megérteni, sem feldolgozni nem képesek egyedül. Szakmai segítségnyújtás pedig, ha nem magánúton történik, hanem ingyenesen, az állami rendszeren belül szükséges azt igénybe venni, tulajdonképpen, és lényegében nincs. Hiszen, ha nem képes egy Szolgálat hatékony orvoslást nyújtani a lelki (esetleg tudati) gyermekkorban kialakult, és szerzett problémákra, akkor azt a rendszert nem érdemes fenntartani.

Mégis fenn kell tartani, hiszen a legtöbb szülő, aki a Nevelési Tanácsadóhoz fordul segítségért, hogy szépen fogalmazzam: nem gazdag. Ők nem tudnak magánterápiát igénybe venni, pedig az felettébb és vitathatatlanul hasznosabb, és eredményekben gazdagabb volna, mint az állami rendszerben, a szülők és családok által befizetett egészségügyi- és szociális hozzájárulásaiból működtetett, szakember és pénzhiánnyal küzdő szolgálat.

Mindezeket figyelembe véve, nem is lehet csodálkozni azon, hogy az SNI gyermekek későn, vagy egyáltalán nem kerülnek diagnosztizálásra. A Nevelési Tanácsadók azon szolgálatai, ahol vagy nincs, vagy nem elegendő gyakorlattal és tapasztalattal rendelkező szakember adja a szolgálatot, nem képes beazonosítani a vele szemben álló, gyermeket érintő gondolkodási nehézséget, illetve zavart, így nem is ad, vagy, ha elég erős a szülő, csak későn adja meg a javaslatot a szakértői vizsgálathoz.

Az iskola sincs segítségére a szülőnek az esetek többségében ahhoz, hogy szakértőhöz vihesse gyermekét. A gyámhivataloknál pedig nem létezik szakmai kompetencia a szakértő kirendelésének kérdésében. Lévén ott nem gyermekpszichológusok, hanem szociális és gyámügyi szakemberek dolgoznak, így sem rálátásuk, sem szakmai hátterük nincs az ezirányú döntéshez.

Hibázni pedig senki sem szeretne, lévén, gyermekek életéről van szó.

De olyan szakemberekkel, akiknek csak elméleti szaktudásuk van, nem lehet nem hibázni. Mert ők soha nem ismerik föl a tudati zavarokat – lévén, a pszichés zavarok beazonosítása is felettébb nagy problémát okoz számukra. Beazonosítatlanul, így kezeletlenül pedig előbb-utóbb tudati problémákká növik ki magukat a pszichés zavarok.

Mondhatjuk: az a lényeg, hogy vannak, és legalább még ez a lehetősége megvan a szegény családoknak.

Erre azt mondom: kérdezzék meg erről azokat a családokat, akiktől a Nevelési Tanácsadó szakvéleménye alapján emelték ki a gyermekeket, majd később kiderült, nem a szülő volt a kókler a történetben.

Gyermekek életéről, életminőségéről van szó tehát, és az érzelmi-pszichológiai fejlődésüknek biztosítása a tét. A jelen gazdasági helyzet ellenére pont itt van az ideje annak, hogy a jogalkotó foglalkozzon a kérdéssel.

Mert nemcsak a gyógypedagógusok hiányoznak, hanem a gyermekpszichológusok is. A gyermekpszichiáterek pedig még inkább. Ezért egyre gyakoribb az a jelenség, hogy a skizofréniát nem diagnosztizálják 18. életév betöltése előtt. Az országban ugyanis mindössze két gyermekpszichiátriai osztály működik, a túlterheltségüket és befogadóképességüket meg sem kell említenem. Mint látható, a Nevelési Tanácsadó Szolgálatok nem ismerik, és nem kezelhetik (lévén, ott nincsenek, vagy csak elvétve vannak gyermekpszichiáterek). Gyermekpszichiátriai magánrendelés szintén annyira kevés számban található hazánkban, hogy a skizofrén, vagy egyéb, tudati károsodással élő gyermekek sem diagnosztizálásra, sem pedig gyógyításra nem kerülhetnek gyermek- és fiatalkorban.

Ebben a formában pedig a korának megfelelő fejlesztést nem képes számukra sem az iskola, sem a szülő biztosítani – hiszen a gyermek nevelését biztosító felnőttek nincsenek tudatában annak, mivel állnak szemben. Így kezelni sem tudják a hirtelen tudatváltozásokat, és azok környezetre gyakorolt hatásait.

Egyre több a gyermek- és fiatalkorú bűnelkövető, és bűnismétlő?

Olvassuk el még egyszer a fenteikben írtakat.

Megvan a válasz arra a kérdésre, hogy miért? ….